Társasutazás Közép-Mámor földjére - Kállay Kotász Zoltán

Amikor az érzeteink kellemetlenné válnak, amikor rosszul érezzük magunkat a bőrünkben, azt gondoljuk, a testünk szorul gyógyításra, esetleg a lelkünk, netalán a szellemünk. Valójában egyik sem orvosolható, amiként az ember, mint felbonthatatlan egy-ség, nem gyógyítható... De nem is betegszik meg soha. A zavar mindig az időben támad. Az idővel nem tudunk sehogy se bánni, nem ismerjük a természetét, és ennek legfeltűnőbb jele, hogy egységes naptári rendbe gyömöszöltük, becsapva és kínlódásoknak vetve alá magunkat. Az idő mindenki számára másképp múlik, sejt-szinten másképp és lélektanilag másképp. Pillantsunk két, nagyjából ugyanakkor született emberre ötvenéves korukban... Egyikük harmincötnek fog látszani, másikuk hatvannak; és ez nem pusztán "látszat", mivel, ha megkérdezzük őket, elmondják: úgy is érzik magukat. "Ja, persze, a gének", sóhajtunk ilyenkor diagnosztikus elégedettséggel. Persze, számítanak a gének, de mennyivel többet számítanak az életesemények, és az eseményeket feldolgozó belső lelki munka, érlelés, amelyek ténylegesen tagolják az egyéni idő múlását. Ha mindenki a saját ritmusát követné, és nem próbálna másokhoz vagy máshoz (mesterséges időrendhez) alkalmazkodni, nem támadnának testi zavarai, ha mindenki rászánná az időt, hogy megálljon, elidőzzön, sőt, ha szükséges, visszaforduljon a belső útján, ha odafülelne a belső órája ketyegésére, és ahhoz igazítaná kényelmes konoksággal a lépteit, akkor derűs kiegyensúlyozottsággal és testi funkcionális zavarok nélkül élhetné az életét. (Lee Moonfish: Az idő gyógyulása, 1993) Olyan könnyű jól érezni magam... Semmi nem kell hozzá! Körbenézve aztán általában észreveszem, hogy egy pohár bor van a kezemben... Véletlen, barátaim, minden véletlen. (Yako Orsa: Rendezői változat, 1994) A társasutazások csődje a nulladik világháború lezárhatatlanságának bizonyítéka, szervezési hibának álcázva. (Máramégjólesz Zoltán: Azóta inkább, 2005)