Tóth Árpád válogatott versei (Tóth Árpád)

"A magyar szomorú-ének legnagyobb mívese" - így jellemezte kortársa és barátja, Tersánszky J. Jenő Tóth Árpádot, a furcsa összetett szóval az elégia műfajának uralkodó voltára utalva. A Nyugat első nemzedékének 1886 és 1928 között mindössze negyvenkét évet élt s csupán négy verseskötetet publikáló nagyja valóban a spleen, a rezignáció, a szkepszis, a fájdalom húrjain játszott, midőn - sokszor a rímek felöl "visszaírva" a sorokat - hol belefeledkezett az elégia évszázados formahagyományába, hol viharosan áttörte és szeszélyesen megújította azt. Kora és sorsa éppenséggel nyújtott tárgyat a reményvesztés kiéneklésének: a gyógyíthatatlan betegség, a mindennapi, súlyos egzisztenciális gondok, az I. világháború, Isten kihátrálása a teremtett világból - mind-mind ok a költemények bölcseletileg is megokolt intellektuális-emocionális bánatára. A Tóth Árpád verseihez figyelmesen hajló olvasó azonban bizonyosan tapasztalja - e válogatás forgatása során is -, hogy a költőből nem hiányzott az érzéki dinamizmus, a humor, a groteszkum igenlése sem, s hogy a fonákot, a sújtót, az elveszejtőt "oltó-késnek": az épp a megpróbáltatásai közepette erősödő ember jelvényének tekintette. Attribútumnak, mely nem az ő kezében van-mégis őt fémjelzi.