Hogyan kéne embert szeretni? (Kenedi János)

Hiszen csak most volt, az imént, hogy először találkoztunk a Hungária kávéházban: a szódás pohárból vizet fröcskölt a nálam is idősebb, ismert újságíró, Szász István fejére. Ki ez a szemtelen kölyök, hogy így mer viselkedni egy felnőttel? Pedig talán még tizennyolc éves sincs. Aztán kiderült, hogy csak tizennégy. Persze túl a hatvanon nyolc év korkülönbség már nem sokat számít. De akkor, végzős egyetemistaként meg voltam rökönyödve. Hogy kerül ez az idétlen kamasz: ide, a híres irodalmi kávéházba? [...] A Hungária mélyvizében véletlenül tanúja voltam egy beszélgetésnek: János éppen az ÉS-sel kiépült kapcsolatát perzselte fel. "Ha ennyire elutasítasz mindent - mondta a lap egyik vezető munkatársa - akkor lélegzetet se vegyél!" Elképedve néztem rá. Ez az eszes és józan ember valóban elhiteti magával, hogy a levegőt is a rendszernek köszönhetjük? - Kőszeg Ferenc/ Egyszer csak halk moraj futott végig a tömegen; határozott, sietős léptekkel három férfi vonult el mellettünk, középen az ifjabb Bibó István, egyik oldalán Illyés Gyula, a másikon János. "Ki az a taknyos?", méltatlankodott mögöttem egy idősebb férfiú. "Kenedinek hívják", felelte jól értesült ismerőse. "Ő lesz a másik szónok." "Ez? Hogy jön ez ahhoz, hogy Illyés Gyula mellett beszéljen?" Nos, Illyés nyelvi bravúrokkal agyonzsúfolt búcsúbeszédében nem sok szó esett arról, hogy mi volt Bibó szerepe a magyar politikai történelemben. János beszéde az övé mellett kicsit döcögősnek hatott, viszont arról szólt, amiről a ravatalnál beszélni kellett: Bibó politikai örökségéről. A magyar társadalom előtt álló feladat létrehozni az egyén szabadságán alapuló, demokratikus politikai közösséget, sulykolta Bibó 1945 és 1948 között. - Kis János/