Blog

„Az emberi lélek talajában vannak rozsdás, félig elásott titkok, amelyekhez az ember kényszeresen vissza-visszatér, és rángatja őket, hiába sebzik véresre a bőrét.” (Stephen King)

A mai napon ünnepli 72 éves szülinapját. Könyveit több mint 40 nyelvre fordították le, művei több mint 400 millió példányban keltek el, a legtöbbet megfilmesítették. Ki hinné, hogy Stephen King fiatalon egy mosodában vállalt mellékállást? Angoltanári fizetése ugyanis nem volt elég  családja, szintén író felesége és három gyermekük eltartására.

Egy rádióműsorban mesélte a riporter, milyen érzései támadnak időnként a családjával kapcsolatban, amelyben nemrég született meg az első gyermek. Az apa az egyik pillanatban a felhők felett lebeg, és úgy érzi, így kerek a világ, ám a másikban a francba kívánja a dolgot, és komoly kételyekkel küzd afelől, kellett-e neki ez az egész valójában.

„Szabadjára engedtek a könyvtárban, s én elindultam az emberi bölcsesség ostromára.” (Jean-Paul Sartre francia filozófus és író)

A Nobel-díjas, japán születésű brit író e korai műve olvasása közben folyton azon törjük a fejünket, vajon milyen titkok rejlenek az illedelmes társalgási tiszteletkörök, a fojtott feszültség és a fiktív elbeszélő homályos utalásai mögött. Vérbeli japán regény. 

2017-ben, amikor megkapta a Nobel-díjat.
Fotó: Richard Pole

Könyvei a maguk műfajában örökzöldek. Megannyi logikai rejtvény, némi pszichológiával megspékelve. A recept ugyanaz: végy egy gyilkosságot, egy társaságot, amelyben mindenkinek van indítéka, majd dobj közéjük egy agyafúrt nyomozót, aki felgombolyítja a szálakat.

Ám minden Agatha Christie-krimi, ahogy minden rejtvény, különbözik a többitől. És aki szereti a rejtvényeket, együtt nyomozhat Mr. Poirot-val vagy Miss Marple-vel.

„Viruljon négy irányban zöld özön, / És gyűljön össze minden, ami csak / Használható a halál ellenében.” (Térey János: Protokoll)

Néhány nappal ezelőtt egyik írásomban felidéztem a vele készült utolsó rádióinterjút. A riporter megkérdezte tőle: „Miről szól a vers?” Ő azt válaszolta: „A vers nem szól semmiről.” Aztán a további, értetlen faggatózásra már fojtott ingerültséggel felelte, hogy a vers a formáról szól, a dallamról, esetleg a rímekről, de ne egyszerűsítsük le a verset arra, hogy miről szól.

Szörnyű bűneset! Egy asszony agyonüti a férjét a konyhában a fagyasztott borjúlábbal. A kiszálló  rendőrségnek beadja, hogy szegény urát ismeretlen tettesek támadták meg. A gyilkos fegyvert a nyomozók nem találják, csak annyit tudnak, valamiféle súlyos tárgy lehetett. Amikor elköszönnek, az asszony nekik ajándékozza a hűtőből a borjúlábat: fogyasszák egészséggel.

A történet a Meghökkentő mesék egyik epizódja. Ki ne emlékezne a régi tévésorozatra, amelyben egymást követték a bizarrnál bizarrabb sztorik? Szerzőjük, Roald Dahl tegnap lett volna 103 éves.

Alábbi irodalmi anekdotánk politikainak is beillik. Nem csupán jelenleg aktuális – az ellenzéki és a kormánypárti sajtó különbsége azóta létezik, amióta az újságírás e két irányultsága megszületett. A hatalom témájában Dragomán György író így fogalmaz: „A hatalom egy szükséges rossz kellene, hogy legyen, amit mindenki kényszerből vállal, nem élvezetből. Csak olyannak lenne szabad hatalma legyen, aki nem akar hatalmat, és csak addig lenne szabad az övé legyen, ameddig nem akarja. Nyilván ez egy teljesen utópisztikus hozzáállás, a valóságban az emberek szeretik a pozíciót meg a státuszt.”

Pályatársa, a nemrég elhunyt, kiváló Térey János mondta a vele készült utolsó rádióinterjúban: „A vers nem szól semmiről.” Hangjából kicsendült a bosszúság, amiért ilyen kérdést tesznek fel neki. Petőfi Anyám tyúkja talán egy tyúkot, egy kutyát és egy asszonyt versel meg? A riporter azonban nem tágított, így hát Térey sebtében felsorolta: a formáról, a dallamról, a rímről szól a vers. Azt azonban senki sem kérdezte, mit ért a költő az alatt, hogy „semmi”. A József Attila-i semmiben hajózásra gondolunk. Arra, hogy a költészet által teremtett világ a materiális valósággal szemben bizonyos értelemben nem létezik, hiszen nem az anyagiban ölt testet, hanem a szellemiben, a fejünkben, a lelkünkben. „Tartalmát a szíved adja, s a formát a szellemed” - írja Goethe.

Szeretünk sztorizni

Ki ne találta volna magát olyan társasági helyzetben, amikor elkezdődött a sztorizás? Az emberek szeretik a rövid, csattanós történeteket, amelyeknek a végén joggal harsan fel a nevetés. A társaság egyik tagjától a másik ragadja magához a szót, majd a harmadik, és így tovább. Mindenkinek eszébe jut valamilyen saját történet a többiekéről, és már alig várja, hogy megoszthassa azt a jelenlévőkkel. Különösen a sikamlós tréfás históriák aratnak sikert. Azok is leginkább akkor, ha közismert személyiségekkel estek meg.

Tegnap volt 191 éve, hogy megszületett Lev Nyikolajevics Tolsztoj. Amikor ezt leírom, végigfut gerincemen a bizsergés: milyen ünnepélyes az iménti a mondat! Micsoda szerencse érte a világot, hogy ez az ember itt élt és alkotott! Hiszen minden idők legnagyobb írója ő. Lehet ezt persze szubjektív kijelentésnek tartani, mondván, kinek ez tetszik, kinek pedig az. De nemcsak én gondolom Tolsztojt a géniuszok géniuszának, hanem sokan mások is. Eszünkbe juthat az Anna Karenina és a többi nagyregénye, de kedves írónk a kisebb műfajoknak szintén zseniális alkotója volt.

Híres mese, bejárta az egész világot könyvként és film formájában egyaránt. Bambi, az őz történetét születése pillanatától a saját család alapításáig követhetjük nyomon. Az utat, amelyet megtesz, gyámoltalan gidaként kezdi, aki ki van téve az erdőben rejlő veszedelmeknek, különösen a vadászok fenyegető jelenlétének. Ugyanakkor lelki társakra lel a többi állatban, megismeri a játék örömét, a barátságot, az élet szépségét. Végül elnyeri a természettől agancskoronáját, rátalál a szerelem, és apja, az erdő Nagyhercege örökébe lépve az erdő fiatal ura lesz.