Mi a jó élet? A filozófia e régen feledésbe merült kérdésére keresi a választ Hartmut Rosa két esszéjében. A kortárs szociológia és társadalomfilozófia egyik legnagyobb hatású elméletalkotója szerint a kérdés ma már inkább ez: azonos-e a jó a többel? A késő modern társadalom ránk rótt gyorsulási kényszere, az események állandó uralásának igénye az életet felemésztő időhiánnyal és időzavarral jár. Ha azonban lemondunk arról, hogy mindent ellenőrzésünk alá vonjunk, akkor a kezelhetetlennel, az irányíthatatlannal való váratlan találkozás révén eleven kapcsolatba kerülünk a világgal. Rosa ezt a világhoz fűződő másféle viszonyt, a kiszámíthatatlanul létrejövő megszólítottságot rezonanciának nevezi. Elgondolása szerint az egész vallási gondolkodás és hagyomány a rezonáns viszonyok eszméjére és megvalósítására irányul. A vallás elősegíti a párbeszéd, a meghallgatás és az elmélkedés kultúráját, amely lehetővé teszi számunkra, hogy kapcsolatokat alakítsunk ki másokkal, és értelmesnek éljük meg a világot. Ez pedig segít olyan demokratikus érzékenységet kialakítani, amely horgonyként szolgálhat a bizonytalan időkben.
Hartmut Rosa (1965) a jénai és az erfurti egyetem szociológiaprofesszora a felgyorsult társadalmi fejlődésről és a rezonanciáról szóló úttörő művével (Resonanz, 2016) vált nemzetközileg is ismert kutatóvá. Az utóbbi években az ember és a világ közötti autentikus viszony ellehetetlenülésével és a késő modern szubjektum azon törekvésével foglalkozik, hogy a világot és önmagát egyre jobban irányítsa és optimalizálja.
