Mint Dallos Szilvia minden műve, az Utószinkron első kiadása is elfogyott! Nem véletlenül, hiszen bármilyen témát ír is meg a művésznő, szinkronizálásról, kutyákról, öregedésről, politikáról, mindegyik (ebben a mai "olvasásszegény" világban) sikerkönyv lesz előbb-utóbb.
Ebben a drámában "Az írónő kitűnő érzékkel találta meg a történetet, a sohanemvolt, nemlétezhető, de éppen képtelenségében oly kifejező színházi szinkronelőadás rémisztő-mulatságos motívumát, és hozzá az 50-es évek jellegzetes alakjait: a gátlástalanságát, kegyetlenségét funkcinevetés mögé rejtő kedélyes hóhérsegédet, a cinizmust kényszerű álarcként viselő fél- vagy negyedtehetséget, a kenyeréért, sőt életéért reszkető kisembert, akinek megalkuvásait fortélyos félelem igazgatja, mégis kimondja, félve és félre, hogy ez a nyelv - és a nyelvére mutat - nem erre a nyelvre van idomítva. [...] A fergeteges jelenetek után, a dráma végén nem bohózati vég következik: egy koncepciós pert kellene szinkronizálniuk a szerencsétlen, megnyomorított színészeknek. A játék, ha eddig nem tudtuk volna, vérre megy" - írta az első kiadáshoz Réz Pál.
Másodjára bővítve jelentetjük meg. Függelékben hozzátesszük a darab elő- és utóéletét, kezdve a 2001-es Különdíjhoz kapcsolódó dokumentumokkal, folytatva a Tivoli-előadáshoz keletkezett kritikákkal és egyéb különlegességekkel.
Az MMA támogatásával.
