Távolodó jégtáblákon - Szilágyi István

Olvadáskor megpattan a jégpáncél, a folyó zajlani kezd. A jégtáblák egy része rohan a sodrással, mások nehezen szakadnak el a partoktól, elmaradoznak, távolodnak a többitől. Valahogy így néz ki ma Európa keleti térsége. Mi sem természetesebb, mondhatnánk, hiszen a tegnapi együvé tartozást a dermesztő Szarmata tél, vagy még inkább a szibériai biztosította másfél emberöltőnyi időre.

Miután hát elkezdődött a zajlás, halad, sodródik mindenik saját ereje és vonzódása szerint új hovatartozások felé. Igen, ez bizonyára így természetes, a baj csak az, hogy a magyarság anyaországtól elszakadt nemzetrészei más-más jégtáblákon egyensúlyoznak, inognak; nagyobb részük ama elmaradozókon, távolodókon. A törésvonalak persze rég kirajzolódtak, előrevetítődtek még az első világháborút követően, mikor az ország területének kétharmada elveszett.

A nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján viszont, amikor a legutóbbi zajdulásra sor került, és szabadabban mozoghattunk, úgy gondoltuk, szorosabbra húzhatókká válnak szellemi együvé tartozásunk szálai, függetlenül attól, hogy hol cövekelődtek országhatárok közénk - reménykedni kezdtünk, ezzel, ha föl nem is oldódnak, ám az ezredvégre valamelyest enyhítődni fognak azok a bizonyos Trianon-traumák.

Szilágyi István kolozsvári magyar író elsősorban prózaíróként, de talán leginkább regényíróként ismert. Kevésbé ismert - ha egyáltalán az - Szilagyi Istvan közírói, publicisztikai munkássága. Az a termés, amely csaknem fél évszázad alatt, az 1963-tol 2010-ig terjedő idő során halmozódott fel újságírói, szerkesztői műhelyében - a Helikonban. A Kő hull apadó kútba, Hollóidő, Agancsbozót és Messze túl a láthatáron fémjelezte életműsorozat legújabb darabja a szerző válogatott publicisztikáit tartalmazza, amelyeknek egyik, ha nem legfőbb fókusza a sokországos magyar irodalmi haza.