Szellemfalu - és egyéb jelenések - Lezsák Sándor

A költő-drámaíró Lezsák Sándor Szellemfaluja, s ezt nem csak a címadó színműre értem, világmodell. Fölmutatva a történelem, a háborúk, a vereségek, a rossz döntések és az emberi megaláztatások véghetetlen tárházát. Ugyanakkor a magára ébredés, a nemzet és a család körében építkező lendület, mondhatnám boldogság megannyi formáját. Az újjászületés hitét, a cselekvő erkölcsnek mint a megmaradást fókuszába emelő parancsnak az erejét. Közép-Európai hitünk drámai józanságát.

Az írót mindig is fokozottan izgatta a Kárpát-medence zivataros történelme, benne hazánk és a környező - a kommunizmusban egyként szenvedő - országok sorsa. Az iszonytató küzdelmek árán kivívható, megvalósítható az emberhez méltó élet. A modern kor iszapjában fuldoklók, jobb sorsra érdemesek fölemelése. A vidéknek mint eddig jobbára leszólt, elmaradott tájhazának az istápolása. A nincstelenség tengerében evickélő öregek kiszolgáltatottságának enyhítése.

Történetei, a színpadra mentettek (Szellemfalu..., Újratemetés előtt, Felvidéki jelenés, 1968) vagy éppenséggel a szépprózában és versben megfogalmazottak (Színe és visszája, Adventi dramolett) múltban kalandozó lendülettel és kesernyés humorral s némi groteszkkel vegyített bölcsességgel hírelik a közösség erejét - emberi hangon lélegző mindőjüket a költő írja -, mintha az összefogás egyféle szabadság-arkánum volna. Az iga, a hódító nagyhatalmi iga lerázása és a kart karba öltő kis pontokból összeálló, saját értékünket büszkén vállaló magabiztosság megteremtése.

Lezsáknál az abszurd helyzetek - mert annyira, oly mélyen ismeri a valóságot - sosem váltanak át szürrealizmusba, inkább harlekini kacajjal közvetítik az oknyomozó józanság kijózanító erejét, rácsodálkozván a közép-európai manézs cirkuszi porában megtestesülő újabb és újabb mutatványokra, nemkülönben a családi bonyodalmak útvesztőire. Ha kell, költői erővel fogalmaz, ha úgy hozza a téma, szinte kopogó egyszerűséggel, ám melegséggel, tájszavakat is tükrözve.

Az Ilyen ez a tél című verset a szívszorító balladai hang élteti - az Öregasszony több mint fél évszázada háborúban maradt férjét várja -, az Adventi dramolettet pedig a saját, 79 éves bátyja félrelépését (otthon megbotlott a rongyszőnyegbe, s csak két nap múlva találtak rá, élve, a távoli Monostoron) furfangos mesélőkészséggel előadott humor.