Panasz és vádirat. Nagy Lajos naplófeljegyzései 1927-1954 - Serf András szerk.

Nagy Lajos naplója nem folyamatos önéletírás, hanem hosszú időn át keletkezett, hézagos, mégis rendkívüli erejű feljegyzéssor. Az Olvasó nem szabályosan vezetett naplókönyvet tart a kezében, hanem töredékekből, megszakadásokból, újrakezdésekből összeálló szövegfolyamot. Korai darabjai 1927-ből és 1939-ből maradtak fenn, súlypontja azonban az 1940 és 1954 közötti évekre esik. Ez a töredékesség, a hiányok, az elhallgatások, a félbeszakadó mondatok is hozzátartoznak ahhoz a világhoz, amelyet a napló megőrzött.
Nagy Lajos nem a nagy történelmi eseményeket jegyzi fel, hanem a mindennapi élet apró tényeit: mikor kelt, hol evett, kivel találkozott, mit olvasott, mennyit dolgozott, mitől szorongott, milyen gyógyszert vett be. Éppen ettől a hétköznapiságtól válik a napló kivételes dokumentummá. A futólag rögzített részletekből érzékletesen képződik meg és válik átélhetővé a háborúba sodródó negyvenes évek, majd az ötvenes évek egyre szűkülő, nyomasztó légköre. A feljegyzések egyszerre mutatják az író környezetét és tükrözik benső életét: az anyagi gondokat, az írói munka kényszerét, a mellőzöttség pusztító sérelmeit, a testi hanyatlást és a visszatérő lelki válságokat.
A napló egyik legfontosabb kérdése az önvizsgálat. Nagy Lajos újra és újra megkísérel számot adni küzdelmeiről és kudarcairól: az emlékezés kínjairól, az alkotás nehézségeiről, a betegségtől való félelmeiről, az öregedés kérlelhetetlen tapasztalatairól, miközben makacs szigorúsággal figyeli önmagát, mintha a lejegyzést is a küzdelem részének tekintené. A naplójegyzetekben egyszerre van jelen a munka kényszere és fegyelme mint a túlélés egyetlen lehetséges technikája, és a napi rendhez, az íráshoz, az orvosságokhoz, végső soron a reményhez való ragaszkodás. Ez a napló nem megnyugtató olvasmány, de kivételesen személyes, sőt intim: egy nagy író esendőségét, önfegyelmét, makacs túlélési kísérleteit és mindennapi küzdelmét hozza megrendítően közel az Olvasóhoz.