Szeretném már, ha ezeknek a bejegyzéseknek a túlnyomó része teljesen érthetetlen lenne, egy furcsa múlt különös hordaléka, mint azok a valamik, amiket néha fövenyes tengerpartokon találni, és az ember nem tudja róluk, hogy ismeretlen cetek csontszilánkjai-e, elsüllyedt hajók kóbor darabjai vagy csak a hullámoktól csiszolt sörösüveg-töredékek. Azért a polcon még lehet, hogy jól mutatnak.
Nem jó az embernek magát visszaolvasni. Ezt, mondjuk, eddig is tudtam; új dolgokat jó olvasni, mások jó dolgait jó újraolvasni, meg hát írni is jó vagy inkább szükséglet, sajátos önterápia. Magunkat újraolvasni eléggé skizoid érzés. Azt hittem, kissé kesernyés, de vicces fiú vagyok. Most pedig látom (nem tudom nem látni, mert olvasom), hogy a vicceim kétségbeesettek, a kedvem szar, és hol itt fáj, hol ott fáj. Mindezt talán éppen az írás takarja el előlem, de most olvasok.
