Dramaturgiai és logikai leckék és Szózat a pesti Magyar Színház ügyében

A 19. század első fele kulturális életének meghatározó alakja volt Bajza József költő, kritikus, színházigazgató. Tagja volt a Magyar Tudományos Akadémiának és a Kisfaludy Társaságnak, és ő volt a Pesti Magyar Színház első igazgatója. 1823-tól egy évet töltött Pozsonyban, 1829-től pedig a Pesti Német Színházban ismerkedett a teátrumok világával, gyűjtötte színházi élményeit. 1831-ben megalapította a Kritikai Lapok című, csupán néhány évig megjelenő folyóiratot. Ennek utolsó számában, 1836-ban tette közzé első, a színpadi romantikával kapcsolatos irányadó programját, Dramaturgiai és logikai leckék magyar színházbírálók számára címmel.*** Ebben a kor ifjú színikritikusaival folytatott heves és éles vitát, közben pedig "a Rajzolatok színbíráló compániájának", valamint a kassai Szemlélő munkatársai és a Honművész egyik kritikusa, Garay János okulására kifejtette azokat az alapelveket, amelyeket a műbírálattól elvárt. Összegezte a korszerű színjátszás legfontosabb tudnivalóit, színész és rendező gyakorlati alapismereteit (szóejtés, felmondás, szavalás, testtartás, kéz- és arcbeszéd, karakterfelfogás és -kifejezés), valamint számos példát hozott az oktalan ítéletekre és "hatalomszavak"-ra a kritikákban. Tette mindezt abban a korszakban, amikor Pest-Budán "éledezni" kezdett a magyar színjátszás, vele párhuzamosan pedig megszületett a hazai színikritika. 1837 és 1838 között ő vezette a Pesti Magyar Színházat, mely 1837. augusztus 22-én nyitotta meg kapuit. Csakhamar kiderült azonban, hogy a lelkesedés és közadakozás önmagában nem képes fenntartani az új pesti színházat, a közönség megcsappant, súlyos anyagi nehézségek támadtak, s az intézmény rendeltetése, irányítása körül állandó polémiák dúltak. Bajza, aki egy év direktorság után lemondott, immár gyakorlati tapasztalatokkal a háta mögött írja meg 1839-es keltű vitairatát, Szózat a Pesti Színház ügyében címmel. A hazai irodalom és művészet szigorú, elveihez következetes ítésze ebben előre bocsátotta, hogy írásával nem tetszeni, hanem használni akar. Józan és elfogulatlan bírálata majd mindenre kiterjedt. Már magát az építést is kárhoztatta, hogy ti. a Széchenyi által javasolt Duna-partra építendő országos rendeltetésű kőszínház helyett, csupán egy "juhszélre" szorult, hevenyészett intézmény létesült. Ráadásul az eredeti szándékot megmásítva, ahelyett, hogy a színház mennél több magyar darabot tűzött volna műsorára, költséges operaelőadásokra vállalkozott. Bajza kezdettől ellenezte e profilváltást, erre "operaellenességnek" kiáltották ki, s ettől fogva aztán éveken át dúlt a korabeli sajtó hasábjain az úgynevezett "operaháború". Bajza a sznobok és képmutatók hadával szemben öntudattal vallotta, hogy "a pesti magyar és német színház között nincs oly művészi különbség, hogy a magyarba járni nagy áldozat legyen". Röpiratát azért adta közre, hogy a válságba jutott és sorsára hagyott pesti magyar színház "országos pártolását" szorgalmazza. Bajza ezt követően részletesen kifejti az írásban a nemzeti színház általa vélt hivatását, költségvetési koncepcióját, igazgatási feltételeit, az eredeti magyar színműírás szorgalmazásának módozatát, végül pedig önnön igazgatói működésének szigorú elveit, és 77 cikkelybe sorolt belső házirendjét. Most ez a két írás jelenik meg ismét, a KELLO diákkönyvtár sorozat részeként (a válogatás alapja a Toldy Ferenc által 1863-ban megjelentetett Bajza összegyűjtött munkái második, kibővített kiadása). Bajza élvezetes esszéstílusban írott munkái bátran ajánlhatók a magyar színháztörténet, és a reformkori kultúra iránt érdeklődőknek. Beszerzése annak kapcsán különösen ajánlott, hogy a Dramaturgiai és logikai leckék az új kerettantervek törzsanyaga lett a középiskolák 10. évfolyamán.