Sam és Starkadur a Tunga feletti lejtőn üldögéltek, nézték, ahogy a felhők szitáló esőcseppektől terhesen úsznak tova, hallgatóztak, hogy meghallják a neszt, mikor a felhők kiengedik a záport, aztán sokáig ültek, és nézték az árkokat az esőben. Végül felálltak, levették a csizmájukat, futottak a fűben a házig, hoztak egy termosz kávét és bögréket, két szelet kenyeret sajttal, átgázoltak a kaszálón, varázslatos dolog a fűben mezítláb kávét inni, mialatt az ember fejét veri az eső. Ilyenek az esős napok ezen a vidéken.
Jón Kalman Stefánsson már az első, 1996-ban megjelent prózakötetében is Izland nyugati fjordjainak tájaira vezet bennünket. Lazán összefüggő novellái a helyiek valószerűtlen, a technológia és a csodák határvidékén játszódó hétköznapjait mutatja be. Errefelé eseményszámba megy, ha a horizonton feltűnik egy autó, vagy megérkezik Björn új bálázógépe; a szomszédok távcsövön át követik az elszabadult bikát; a magányosan gyászoló gazda a nappal paripává változó trollasszonnyal hál; vagy ha egy gazda a fjordok csendjének súlya alatt hallani kezdi, ahogy susognak a felhők, mint a száraz széna, és csikorognak, mikor kettészeli őket a hegycsúcs.
Stefánsson cinkos mosollyal el-eltűnődve forgatja kezében a valóság legjellemzőbb kicsiségeit, míg ki nem bomlanak belőlük a mindannyiunknak ismerős fájdalmak és drámák. És akkor megállunk, és mi is feltesszük a kérdést: van-e szomorúbb, mint az árkok az esőben?
