Nézem az eget, az embereket, a madarak röpülését, a gyümölcsfák virágzását, járom a tengerpartokat, a börzsönyi erdőket és a somogyi dűlőket is – jó szóért, könnyű borért. Átkelve a „nagy sötétlő erdőn”, még mindig szerelemmel szeretek, és nem mondok le az élet egyetlen percéről sem: minden örömére és bánatára kíváncsi vagyok. Bízom a manapság semmibe porló szabad akarat méltóságában, és remélem, helyes választ adhatok az életemre, amely annyira hasonlít a tiédre is, kedves Olvasó. Most felnevet bennem valaki, és azt súgja, hagyd a nagy szavakat, csak tönkretesznek, hajolj közel egy tőzikéhez, aztán ülj le a pincéd elé a Boróca-hegyen, hallgass és figyelj, írj, ha tudsz, mást nem tehetsz.
