Révész vitt át a túlsó partra. Meglepően hasonlított arra a férfiarcképre, ám kortalannak látszott. Egykedvűen evezett, a legkisebb erőfeszítés nélkül. A hátizsákomra pillantva megjegyezte, hogy az ember sohase lehet eléggé felkészülve. Azt hittem, arra céloz, hogy kevés holmit viszek magammal, de aztán hozzátette, vagy tíz éve már, hogy átvitt a folyón egy vándort, akinek a botján kívül semmije sem volt. Akkor igencsak fel lehetett készülve, élcelődtem. Lélekben bizonyára, hűtött le a válaszával. Az én vállalkozásom a test próbatétele, magyarázkodtam. Minden vállalkozás elsősorban a lélek próbatétele, mondta erre. Nem erősségem a bölcselkedés; hogy másra tereljem a szót, megkérdeztem, mit lehet tudni a láthatatlan labirintusról. Nem lepődött meg.
- A szellemlabirintusról? - kérdezett vissza helyesbítőleg. - Nem sokat. Úgy tartják, nincsenek falai, és bárhol lehet bejárata. Az ember egyszer csak benne találja magát.
- És hogyan lehet kijutni belőle? - kérdeztem.
- Csak el kell mondani egy alkalmas imát - válaszolta.
Mosolyogtam magamban.
- És aki nem tud imádkozni? - kérdeztem, merthogy én nem tudtam.
Hirtelen meg kellett kapaszkodnom a csónak két peremében, mert vad örvénybe kerültünk, a folyó lassú sodrása ellenére. Erősen billegve körbefordultunk egypárszor, miközben ő kiemelte az evezőket a vízből. De mindjárt megállapodtunk, és evezett tovább.
- Mindenki tud - mondta, mintha mi sem történt volna. - Mindenkinek van egy imája, amit csak ő tud, csak ő tudhat, és ami csak őrajta segíthet. Ha segíthet.
- Mit lehet még tudni a labirintusról? - kérdeztem.
- Hogy talán csak legenda - felelte egy halvány, talányos mosollyal.
Csakhamar partot értünk. Búcsúzóul jó szerencsét kívánt.
(A szellemlabirintus)
