Mielőtt kijutottunk volna a tulajdonképpeni villeboni útra, valamiféle széles fasoron mentünk, amely mintha tudta volna, hova visz. Még ma is, amikor nekem az összes hely a földön szép sorban megtagadta beleálmodott titokzatos lényegét, szép sorban megtanított rá, mennyire hasztalan, ha egy helységnév esztelen vágyat ébreszt bennem, hogy odautazzak, mégis úgy tűnik, ebben a fasorban van valami azzal rokon, amiről annyit ábrándoztam. Néha látom is álmomban, női alakok, félig árnyékba rejtve, valamilyen láthatatlan munkát végeznek. Érzem, ezúttal már nem képzeletben, hanem közvetlenül átérzem a táj titokzatos lényegét, a képzeletem lát, az álmomat élem, de akkor fölébredek. Máskor ébren élem át ezt a csodálatos érzést, de abban a pillanatban, amikor éppen megragadhatnám az allé rejtelmes különösségét, elalszom, vagy ha erőltetem az ébrenlétet, nem látom többé. Mert valóban vannak dolgok, amelyeket nem volna szabad nekünk megmutatni. És elnézve, hogy egész életem kimerül abban, hogy megpróbálom meglátni ezeket a dolgokat, úgy vélem, talán ez az Élet rejtett titka.
Marcel Proust, 1908-ban, harminchét évesen sok kitérő után rájött, hogyan fogja megírni Az eltűnt idő nyomában hétkötetes, háromezer oldalas eposzát, mely a 20. század legnagyobb szellemi teljesítményei közé tartozik.
A szerző hagyatékából néhány éve előkerült 75 kéziratlapot olvasva feltárul előttünk a nagy mű ősforrása, mintha maga Proust vezetné gondolatai kellős közepébe olvasóit. 110 évvel a regényfolyam első kötete, a Swann a megjelenése után az íróval együtt mi is átélhetjük mondatai és szereplői születésének pillanatait.
Ezen a 75 kéziratlapon még szinte semmi sincs készen, de mégis minden a helyére kerül, kirajzolódnak a katedrálisokat idéző regényfolyam első körvonalai, s a szemünk láttára áll össze az összetéveszthetetlen Proust-mondat. Aki meg akarja érteni és élvezni akarja Az eltűnt idő nyomában mélyen örvénylő szövegtengerét, annak ez a könyv megbízható iránytűje lesz.
