Világszirmok 5. - Somlay Gizella

Dzsipjeinkkel megálltunk és várakoztunk. Nemsokára feltűnt a távolban egy csoport oroszlán. Lassan közeledtek felénk. Mi nem törve meg a csendet néztük a közeledőket. Elöl jött büszke fejtartással, lobogó sörénnyel a csodálatosan szép hím, mögötte újdonsült szerelme, majd utánuk az udvartartás, elhagyott feleségek, számos kicsinyükkel. A hím szemmel láthatóan senkivel nem törődött csak azzal az eggyel, azzal a csodálatossal, azzal a bársonyos tekintetűvel, selymes szőrűvel, puha mancsúval, azzal, akinek minden moccanását követte tekintetével, azzal, aki megdobogtatta szívét. Letelepedtek, először még pár méterre egymástól, majd egyre közelebb kerülve, végül sorosan egymás mellett, meghitten, bensőségesen, mutatva a világnak - nekünk -, hogy egymáshoz tartoznak. Ha valaki nekem ezt meséli, nem hiszem el, de láttam, saját szememmel láttam, ahogy nézték egymást, ahogy tekintetük egymásba mélyedt, ahogy megtelt gyöngédséggel, szeretettel, szerelemmel. Meghatóan szép volt ez a kép! Nekem ezután már senki nem mondhatja, hogy az állatoknak nincsenek érzelmeik, hogy csupán ösztönlények. Természetesen vannak ösztöneik, - hiszen az embereknek is vannak -, de amit most láttam, bizonyítja, igenis vannak bennünk magasabb rendű érzelmek, és ki is tudják mutatni. Minden utazás véget ér egyszer, de a búcsú meghozza a kedvet az újabb kalandokra.