Világló részletek I-II. - Nádas Péter

Krónika helyett végül is inkább legendákat gyárt magának az ember, amikor egy másiknak elbeszéli az élettörténetét - írta a szerző a Párhuzamos történetekben. Saját emlékiratában, amelyet az Olvasó a kezében tart, ennek megfelelően egyedülálló módszerrel kerüli el ezt a legendagyártást. Bevésődött emlékképeiből - a világló részletekből - kiindulva először az álomfejtés módszerével fölidézi az eredeti élmény összetevőit, a hangokat, látványokat, szagokat, érzeteket és emóciókat, majd ezek alapján rekonstruálja, hogy mi történt, hol és mikor. A másoktól hallott történeteket elemeikre bontja, hogy kiszűrje belőlük a tudatos vagy tudattalan torzításokat, majd a megtisztított életanyag és a a leleplezett torzítások nyomán alkotja újra, hogy mi történt, hol és mikor. Innen pedig koncentrikus körökben halad tovább az okok, körülmények, motívumok, előzmények és következmények felé, míg végül kirajzolódik a történtek jelentése és jelentősége a saját személyes életében és az attól elválaszthatatlan, közös emberi világban. E módszer eredményeként láttató erejű leírások, izgalmasnál izgalmasabb történetek, rejtett összefüggéseket feltáró nyomozások követik egymást e rendkívüli, rendhagyó emlékirat lapjain. A Világló részletek olyan varázslatosan sokrétegű, súlyos családi és társadalmi kérdéseket érintő könyv, mintha Nádas egész életében ezt az egyet írta volna. Mintha mostantól csak ennek az egy könyvnek az olvasásával is el lehetne tölteni egy életet, mert valahogy minden karakter vagy történet újabbakat nyit meg. A könyv olvastatja magát, mert ebben a szöveguniverzumban emlékből emlék következik, történetből történet, amelyek írják önmagukat. Könyvesblog Egyszer egy többnapos pilisi kiránduláson, amikor sehol nem volt se vége, se hossza az útnak, csak mentünk és mentünk valahol Dömörkapu és Pilisszentkereszt között az erdőkben, nem lehetett felfogni ésszel, hogy minek megyünk, hová ereszkedünk, hová kapaszkodunk ezeken a hegyeken, és miért nem visznek, mért olyan csöndesek, hogy nekünk gyerekeknek már kiabálni se legyen szabad, majd ha tisztásra, mezőre érünk, ott kiengedheted a hangodat, mert az a bevett szokás, hogy az ember az erdőben nem ordibál, nem zavarja a madarakat és a vadakat, és már jó messzire a menedékháztól, ahol egy nagy, jéghideg hálóteremben az egész társasággal, felnőttekkel, gyerekekkel nagy hangoskodások közepette eltöltöttük az éjszakát, arra is megtanítottak, hogy soha nem fázom, soha nincs melegem, soha nem vagyok szomjas, soha nem vagyok éhes, soha nem vagyok fáradt, soha nem vagyok álmos, és főleg nem unatkozom, ezt most jól jegyezzem meg magamnak. És azonnal megjegyeztem. Önmagáról egyáltalán nem beszélt. Évtizedeken át nem beszélt önmagáról, mint akinek nincsenek önmagára vonatkozó élményei, s így személyes közleményei sem lehetnek. Ezt a tulajdonságát sajnos örököltem, a teljes nyíltsággal igyekeztem úrrá lenni rajta. Bár a nyíltságom inkább a fantázia és a fikció szintjén működik. Olyan dolgokban, amelyek lehetőséget adnak arra, hogy ne csak én legyek az én a saját mondatomban. Élete végén vált drámaivá a közös alkati adottságunk, ami az ő esetében részben professzionális, részben mozgalmi torzulás is lehetett. Akkor már semmi másról nem beszélt, kizárólag önmagáról. Két vesztes világháború után, orromban a hullabűzzel, hogy ne láttam volna magasabb rendűnek a feminint. Otthon legalább reménykedhettem, hogy a szavakat egyszer megértem, illetve úgy fogom a szavakat érteni, ahogy a felnőttek használják, ám az illatok, ha nem éreztük éppen a hullák bűzét vagy a nyitott csatornák bűzét, többnyire kellemesek voltak.