Ez az írásom krónika: anyámról, apámról és nagybátyámról szól. Amíg a való világban voltak, olyan erősen fogták le írógépem billentyűit, hogy nem rajzolhattam meg életük költészetének grafikonját. Ma már senki sem fogja a kezem, és én ámulattal rá-rádöbbenek, hogy nem vagyok már fiatal, s hogy a mulasztás veszélye fenyeget, mert immár egyedül én adhatok hírt a sörgyárról, arról a városkáról, ahol megállt az idő...
Hrabal ebben az 1970-ben írott könyvében megidézi a már akkor is nagyon távoli múltat - amikor ő maga még nem is élt -, hogy megjelenítse a letűnt, mozdulatlanná dermedt időt, hogy varázsos szövegébe elmentsen egy körülrajongott, rendkívüli asszonyt, és hogy emléket állítson művészete igazi múzsájának: zseniálisan szószátyár bácsikájának, Pepinnek. Krónika. Költészet. Idill. A szépség, a derű, az életöröm és a komikum utánozhatatlan elegye.
