Kard ki kard! - És más történetek - Pozsonyi Ádám

A szemközi ülésen helyet foglaló harmadik fiatalember most torkát köszörülte, s kihúzta magát. – A szürke kispolgár mindig megvárja, hogy a vér lefolyjon a csatornákon, s amikor az utolsó puskalövés is eldörren, amikor az utolsó büszke harcos is holtan rogyott össze, ő előkúszik, gyáván, életéért aggódva, s megnézi a lakását, bútorait, csinos feleségét, vajon megvannak-e még, s ha igen, ott folytatja nyomorult, szürke életét, ahol korábban abbahagyta. Mindhárman bólintottak. Még a tőlük legtávolabb ülő fiatal férfi is – aki eddig nem szólalt meg a beszélgetés folyamán – felemelte fejét, társaira nézett, s bólintott egyet. Kint eközben elállt az eső. Kisütött a nap. Egy macska sétált át az úton, kényelmesen. Egy fűcsomó tövében leült, nyalogatta a hátát, s lustán nézett a semmibe. Észre sem vette, hogy bentről megvetően nézi egy hős.