Hollós vitéz - Magyar históriák

Fél évezred feledtető homálya takarja előlünk legendás hírű alakját. Ellenségei között "Hadak Villáma˝, ˝Egyetlen Félelemünk˝, ˝Föld Rettenete˝ volt a neve. Katonái, akik száz csatában elkísérték, János apánknak hívták. A törököktől sanyargatott déli népek ajkán mondák keringtek hőstetteiről. Őrá emlékeztet az egész világon zengő déli harangszó. Neki, Hunyadi Jánosnak, minden idők egyik legnagyobb magyar hadvezérének kíván emléket állítani ez a könyv is. Írója a katona Hunyadi János alakját keltette életre, aki egész életét arra áldozta, hogy elhárítsa a Magyarországot fenyegető török hódítás veszedelmét.  A ˝Hollós vitéz˝ színes, mozgalmas képet fest a XV. századi Magyarország életéről. Hatalmas forgatagban örvénylenek lapjain az életre-halálra menő nagy csaták, kudarcok, diadalok. Szereplői a kor emberei: feudális főurak, főpapok, köznemesek, szegény jobbágynépek. Közülük nem egyet - Cillei Ulrik, Cezarini, Kapisztrán stb. - már név szerint ismer az olvasó. Ott láthatjuk mellettük a névtelenek sokezres tömegét, akikről nem beszéltek ugyan a krónikák, mégis ők lendítették előre a század történelmét. Róluk, a névtelenekről is szól ez a könyv, amelynek robbanásig feszült légköre, izgalmas meseszövése, színes nyelvezete, a benne ábrázolt szép, tiszta szerelem megrázó története bizonyára elnyeri az Olvasó tetszését. Ott járkált közöttük. Ezüstpáncélját, aranyozott sisakját úgy áttüzesítette a delelőre hágó nap, hogy vibrált fölötte a levegő. Mintha most emelte volna ki lángoló torkú kohójából a milánói fegyverkovács. Perzselte a nyakát, ha a mellvértje szegélye hozzáért. A gerince árkában, a térde hajlatában, a hasán, a mellén vastagon csorgott az izzadság. Elevenen sült és főtt egyszerre. Kidagadó ereiben forrt a vére, mint kotlában a sűrüdő halászlé, s agyában egyre azt ordította egy hang: "Eridj a hűvösbe! Vágd magad végig a földön, így meg fogsz tébolyodni a napon!" Nem engedett ösztöne sürgető csábításának. Kényszerítette magát, hogy arra gondoljon: "Ha leszáll az este, majd hűs dunai szellő támad és bebúvik a páncélom alá s lecsókolja forró verítékemet!" Ez enyhítette valamennyire szörnyű kínjait. Ha a romos, gerendatorlaszokkal kifoltozott falon megtántorodó katonát látott, hozzálépett, elvette tőle az alabárdot. - Eridj, fiam az árnyékba. Gombolkozzál ki, ülj le. Kortyintsál egyet. Pihenjél és úgy térjél vissza! S addig ő strázsált helyette. (…) Katonái égő szemmel figyelték minden mozdulatát. Talán már századszor ment végig a hajdani városfal zúzalékhalmain. Eltűnt s felbukkant, mint égi pályáján a nap. Némán egymásra mosolyogtak az őrszemekkel. Úgy érezték a katonák, ha rájuk nézett: kezet szorított velük, hogy rég megholt édesapjuk lépett melléjük és veregette meg lucskos hátukat, így könnyebb volt az átforrósodott falon állni. Káprázó, csillagzó szemmel néztek utána. Az az ide-oda ballagó ezüstpáncélos vitéz volt a mindenható istenük nekik.