Izgalmas, sőt egyre nélkülözhetetlenebb a történelmi visszapillantótükör mindannyiunk életében, pontosabban az előéletében. Honnan is jöttünk? Volt-e valahol és valamikor egy olyan ősi szállásterületünk, amit őshaza néven emleget a közvélemény? Vajon kik a rokonaink, már, ha egyáltalában még vannak? Ennek a kérdésözönnek néha praktikus okai is vannak. Tudjuk, a történelemben egy-egy térség birtoklása során nem igazán döntő érv a történelmi elsőbbség, azaz mely nép foglalta el először a jelenleg birtokolt területet. Ezekben a véget nem érő vitákban sokkal több szokott lenni az érzelmi érv, mint a hivatalosan dokumentálható tény. De egyáltalában szükség van-e erre? Manapság? Amikor a történelemnek a sokszor igazságtalan ceruzája a tényektől függetlenül szokta meghúzni az országhatárokat, majd aztán ezeket újra meg újra átírja? Ne beszéljünk azért önmagunk ellen! Minden népnek erősíti a nemzeti öntudatát, jogos büszkeségét, ha a múltját ismeri, annak győzelmeit és vereségeit tudja mérlegelni, kudarcait és tanulságait megpróbálta levonni. A hagyomány nem csupán a múltat, az egyre porosabb elmúltat jelenti, s a hagyományőrzés sem ennek a rituális kegyeleti ápolgatása, hanem értékőrzést is jelent. Ami őseink öröksége, azt jól érzékelteti maga ez a szó is, hiszen az örökség olyasmi, ami egyben érték is, hiszen örök: kezdettől való és az időtlen idők végezetéig tart. Már, ha megbecsüljük, s ha egyáltalában tudunk róla. "A történelem az élet tanítómestere
