Egy fiatal vidéki lánynak a 80-as évek derekán mozgás- és értelmi sérült gyermeke született. Bántalmazó férje oldalán küzdött kitartóan a családja boldogságáért, de harca kudarcra volt ítélve. Azóta eltelt több mint harminc év, a lányból asszony lett, de nem sikerült feldolgoznia az átélteket. Ezért kezdett blogot írni, amit rövid időn belül százezrek olvastak. Péterfy-Novák Éva története a veszteség utáni továbblépésről és az elfogadás folyamatáról szól egy olyan korban és közegben, mely sem a hibát beismerni, sem a mássággal együtt élni nem akar. "Borzongtam, és nem tudtam letenni. Őszinte bátorsága erőt ad az élet elfogadásához. Ez nem egy asszony sorsa, ez mindannyiunk sorsa!" (Jakupcsek Gabriella) "Egy férfiélet kevés megérteni a nőt, az anyaságot, a szeretettel vegyes vesződést, a törődésben való megsemmisülést. Számomra ez a történet arra hivatott, hogy ebben segítsen." (Kiss Tibi) "Ez a könyv hű tükre a valóságnak. Se letenni, se elfelejteni nem lehet." (Mácsai Pál) "Megyünk tovább, ruhát kell venni neki, szép, fehér ruhát. Az eladó kedves, kérdezi, hány éves a kislányuk? Hét, mondom neki, de kicsit sovány, nem szeret enni. Szép, fehér ruha, olyan, mint a menyasszonyi, állítólag ilyen illik. Az eladó viccel, hogy biztosan a legszebb lesz az ünnepségen. Ez nem kérdés, mondom, fasza kis ünnepség lesz. Kérdezi, hogy cipőt kérünk-e. Riadtan nézünk egymásra, kérünk? Bólintok. Hányas a lába? Nem tudom. Zsuzsi soha nem viselt cipőt. Azt sem tudom, hogy egy hétévesnek mekkora lába van. Uramisten, mit gondol majd ez a nő, milyen megveszekedett anya vagyok én, hogy nem tudom, hányas lába van a gyerekemnek?" (Péterfy-Novák Éva: Egyasszony)
