Rólam szól? Rólam szól!
„Bovaryné én vagyok.” (Gustave Flaubert)
Kíváncsi vagy, hogy a regényekben, amelyeket olvastál, a történet az íróról szól-e, avagy sem? Hogy a história színtiszta kitaláció, vagy a szerző a saját életét csempészte bele a cselekménybe?
A válasz: igen is meg nem is. Hogy miért? Mindjárt elmondom, de előbb magával a kérdéssel foglalkoznék. Honnan jön ez az érdeklődés?
Fő forrása a nálunk elterjedt, iskolai tanítási módszer. Irodalomórán a legtöbb tanár az életrajzzal kezdi a tárgyalt író, költő művészetének bemutatását, sőt, gyakran a műveket is abból magyarázza.
A diákok megtudhatják például, hogy a nagy Lord Byron testileg fogyatékos volt, ami sok keserves percet szerzett neki. Ebből születnek aztán a mókás dolgozatok, amelyekben a nebuló lekörmöli: „Byronnak dongalába volt, amit az anyja többször a fejéhez is vágott.” Bumm!
Még rosszabb, amikor a verselemzés mondjuk Tóth Árpád depressziójáról szól. Eszerint nyilván nagyon szomorú volt, amikor e sorokat leírta: „Magam vagyok, magam nagyon,/ Kicsordul a könnyem, hagyom.” Azon túl, hogy ez nem műértelmezés, amely a szövegből próbálja megérteni a mindenki által átélt érzéseket, van itt nagyobb baj is.
Mégpedig az a lélektani probléma, hogy depressziósan nemhogy verset írni, de élni sincs kedve az embernek. Egy, a fentihez hasonló költemény csak akkor születhet meg, amikor a szerző alapjáraton jól érzi magát, így ötlete is van a versíráshoz.
Hát nem mindegy bizonyos szempontból, hogy Michelangelo egy kiállhatatlan alak volt? A Sixtus-kápolna mennyezetfreskóiban gyönyörködve ez mit sem számít. Vagy hogy Dosztojevszkij vedelte a vodkát, és szerencsejátékon állandóan eljátszotta a családi kasszát? A fontos az, hogy megírta A Karamazov testvéreket meg a többi művét.
Íróként sikerült átélnem a dolog fonákságát. A Bipoláris című regényem cselekményét a saját életem egy szakaszáról írtam, amit vállaltam a nyilvánosság előtt. Rám is ugrott a fél magyar sajtó, a megjelenés után három hónapig jártam interjúkra. Naivan azt képzeltem, a felhajtás a könyvemnek szól, elvégre ami benne van, az mással is megeshet.
Keservesen csalódtam. A következő regényeimnél a korábbi médiaérdeklődés alaposan megcsappant. Rá kellett döbbennem, az újságírókat korántsem a könyv érdekelte (tisztelet a kivételnek), hanem az attrakció, produkció: itt vagyok, ragyogok, bolond vagyok!
Akadt, aki az egyik napilapban egy általa költött változatot közölt le, miszerint én beszámíthatatlan lennék, a férjem ellenőrzi, bevettem-e a gyógyszeremet. Holott a valóságban a férjem azt sem tudja, milyen bogyókat szedek.
Most már nem állítom, hogy a könyveim rólam szólnak, pedig igen. Ugyan honnan merítsen az ember, ha nem a saját életéből? Hiszen azt ismeri. Hogy akkor mi a helyzet a krimi-, a sci-fi-, a fantasy-szerzőkkel, akik egy idegen világot teremtenek? Igen ám, de a szereplők jelleme, a viselkedésük, sőt, az elképzelt társadalom működése mindig hasonlít az igazira.
A jó krimiben az érzelmek vagy fordulatok emlékeztetnek arra, amit amúgy is átélünk. Az élet tele van izgalommal, veszéllyel, és szeretjük, amikor az igazság napfényre kerül, a bűnös pedig meglakol.
A regényeim tehát rólam és nem rólam szólnak egyszerre. A kitalált sztoriban azt írom meg, amit én érzek vagy éreznék hasonló szituációban, a karakterek lelkivilágát a saját környezetemben élőkétől „lopom el”. Egyáltalán nem biztos, hogy attól jó valami, mert megtörtént. Sőt.
Van egy amerikai film, amelyben egy lány író akar lenni, és jelentkezik egy ilyen kurzusra. A tanár ízekre szedi a beadott novelláját, mire a lány azzal védekezik: de hiszen ez megtörtént. A válasz így szól: nem az számít, megtörtént-e, hanem hogy akár meg is történhetne. Szóval hogy életszerű-e.
Rados Virág
Ajánlott olvasmány:
Umberto Eco: Az értelemezés határai
Umberto Eco: A rózsa neve (Új, átdolgozott kiadás, a szerző új előszavával)
