Művészet: munka vagy szórakozás?
Amióta szabadúszó vagyok, itthon dolgozom. A lakásom lett a munkahelyem, ahol gyakran az egész napot töltöm az újságcikkeimet, regényeimet írva. Még össze is mentem kissé: a gerincem a sok üléstől némileg meggörbült. A régi, 176 centiméteres magasságom helyett egy évvel ezelőtt 173 centit mértem.
(Kép: Rados Virág In flagranti című regényével azon a tavalyi napon, amikor az kijött a nyomdából)
Tudom, tudom, sportolni kellene, de az időmből többnyire arra futja, hogy a pénzem után fussak, ne pedig az egészségemért a Margit-szigeten. Így hát csak az ujjaimat mozgatom a számítógép klaviatúráján, na, meg az agyamat. De a gerincemen az nem segít.
Azért időnként kimegyek a folyosóra levegőt szívni. Mint tettem a napokban is, valamelyik reggel. Idős szomszédasszonyom megkérdezte, a férjem elment-e már munkába. Igenlő válaszomra sokat sejtetően vágta rá: „hja, valakinek dolgozni is kell.”
Nem ez az első eset, hogy ebbe a véleménybe botlok. Hiába tudják rólam ismerősök, barátok, sőt, a családom tagjai: az én munkahelyem az itthoni íróasztalom, amelyhez, ha úgy adódik, szombatra és vasárnapra is odaszögez az írnivaló. Továbbá a megjelent anyagokért pénzt kapok, tehát így keresem a kenyeremet.
Amit a kívülállók nagy része lát, illetve hajlandó tudomásul venni: nem egy irodában csücsülök reggel nyolctól délután ötig, és még csak egy zsák pénz sem üti a markomat. Ergo ingyenélő vagyok. Mondhatok én pozitívat vagy negatívat, érvelhetek azzal, hogy a férjem nem egy Krőzus, de még csak nem is keres kettőnknek elegendőt – mit gondolnak, honnan van a pénz, amiből megélünk? Elengedik a fülük mellett.
A másik meg: szeretem, amit csinálok. Hovatovább ez az, amihez értek, erre tettem fel az életemet. A céljaimat szép lassacskán el is érem: mint újságíró, hál’ istennek, egyre keresettebb vagyok, a regényeimet árulják a könyvesboltok, az emberek megvásárolják és elolvassák őket, vagy kikölcsönzik a könyvtárból, felkerülnek a sikerlistákra. Volt már az elsők között a Bipoláris, A visszakapott élet, a Bántalmazó házasság és az In flagranti is.
Na persze, nálunk az íróságból nem lehet meggazdagodni, de még megélni sem, ahhoz a hazai könyvpiac kicsi. Mindent összevetve azonban nem nyivákolok, hogy milyen ócska dolog a munka, hiszen számomra az enyém élvezet. Na, ha élvezet, akkor nem is munka, gondolják sokan, hanem hobbi. Miért nem megyek el mondjuk kisegítőnek egy virágárus mellé? – kérdezte egyik közei rokonom. Mert ő a helyemben már régen ezt tette volna.
A harmadik a művészekkel szembeni averzió, miszerint a művészet nem munka. Régi mese a tücsök és a hangya históriája: a hangya egész nyáron lót-fut, gyűjtöget, liheg, véres verejtékkel cipekedik. Még mostohább sorsa volna, ha közben nem hallgathatná a tücsök zenéjét, aki szívesen szórakoztatja őt. Igen ám, de jön a tél, és a tücsök szeretné megkapni fáradozása ellenértékét. Akkor derül ki, hogy a hangyaszemlélet szerint az nem fáradozás volt, hanem csupa móka és kacagás. Márpedig aki nem dolgozik, az ne is egyék, ugyebár.
A negyedik a Facebook. Még a hozzám legközelebb állók között is akad olyan, akinek hiába magyarázom, hogy én a szerzői oldalamon nem szórakozom, hanem dolgozom. Rengeteget agyalok azon, milyen képekkel, versekkel, az életemből megosztott hírekkel kedveskedjek a rajongóimnak. Mert a modern szerzői marketing ma már része egy író mindennapjainak, gyakran akár több órás munka formájában. Nem, én „fészbukozok”, mondják, míg ők vért izzadva pénzt keresnek.
Művésztársaim már cikkeztek ezekről a jelenségekről. Na, most én is írtam egyet. Hozzáteszem, rendkívül élveztem. Akkor én most dolgoztam, vagy sem?
Rados Virág
Élvezettel, ugyanakkor teljes erőbedobással megírt, a Jaffa Kiadónál eddig megjelent könyveim - klikkelj az alábbi kék linkekre, és tudj meg róluk többet:
Bipoláris - Egy mániás depressziós nő regénye, 2011
In flagranti - Forró fürdő, hideg zuhany, 2013
Előkészületben: Ádám asszonyai
