A kötelező olvasmányokról másképpen

Állandóan fellángol a vita a kötelező olvasmányok körül. Így történt az elmúlt nyáron is. Az indulatokat egy online médium úgy gerjesztette, hogy újságírói olyan témákkal hozakodtak elő, ki melyik kötelezőt utálta a legjobban iskolás korában. Rossz poén. Mi nem ahhoz a táborhoz tartozunk, akik ezen olvasmányokat holmi mumusoknak tartják, és tűzön-vízen át meg akarják védeni tőlük a gyermekeket. Elsősorban saját tapasztalataink mondatják ezt velünk. De előbb lássuk, milyen hatással van az emberekre pszichológiai szempontból az, hogy „kötelező”.

1. Ha valamit kötelezővé tesznek, dühösek leszünk.

Mindenki szeret önállóan dönteni az életéről, a mindennapjairól, még ha egy-egy könyv kiválasztásáról van is szó. Ha tehát valami kötelező, akkor úgy érezzük, az egészet ránk erőltették, és csípőből utálni fogjuk. Hasznos lehet feltenni magunknak a kérdést: valóban a tevékenységet utasítjuk vissza, vagy csak a kötelező jellege miatt morgolódunk?

2. Az iskolában minden kötelező!

A gyermek tapasztalni fogja, hogy muszáj megtanulnia az ábécét, az egyszeregyet, később a matematikai egyenletek megoldását vagy a kötélmászást tornaórán. Miért lenne ez másképp az irodalommal? Az iskolának megvannak a maga játékszabályai, amelyeket be kell tartani. Már csak azért is, hogy a gyerek sikeres érettségi vizsgát tegyen. Aki megbukik vagy rossz jegyet kap akár menet közben, annak jelentősen csökkenni fog az önbecsülése, ami egész életére, későbbi pályájára is kihathat.

3. A kötelező olvasmányok nem mumusok, hanem kulturális kincsek.

Az ember második otthona a természet után a kultúra. Hasonlítsuk ezt egy fészekhez, amelyet gyermekkorunktól kezdve nekünk kell mindenféle kinccsel kibélelnünk. Ilyen kincs az irodalom, a magyar és a külföldi egyaránt. Az értékeket megismerve fejlődik a személyiség, az érintett egyre műveltebb lesz. A műveltség nem csupán lexikális tudás, hanem azt is jelenti, hogy el tudunk igazodni saját emberi kultúránkban, képesek vagyunk gondolkodni róla. Ezáltal az emberiség sok évszázados tapasztalatának részei leszünk. Olyan, mintha megfognánk több ezer évvel ezelőtt élt sorstársaink kezét, és mi magunk is e láncolat részévé válnánk.

4. Mi való a gyereknek, és mi nem?

Sokan amiatt aggódnak, hogy gyermekük nem fog olyan műveket megérteni, mint például az Odüsszeia, a Bánk bán vagy a Szigeti veszedelem. Ám a kötelező olvasmányokat olyan hozzáértő szakemberek választották ki, akik tisztában vannak vele, milyen alkotásokkal lehet az európai kultúrkincset bemutatni. A másik érv a saját tapasztalatom. Egy külvárosi gimnázium magyartanáraként dolgoztam. A nehezebb olvasmányoknál eleinte valóban volt némi fölhördülés. „Én ezt nem értem”- mondogatták némelyek. De nem tehettek mást, végigrágták magukat a Szigeti veszedelmen. Egy 17. században íródott eposz valóban idegenszerű a mai ember számára, akár felnőtt, akár gyerek az illető. Ugyanakkor Zrínyi Miklós műve a magyar irodalom egyik kiemelkedő teljesítménye. Hozzátartozik a magyar kultúrkincshez, megkerülhetetlenül. Aki ezzel nincs tisztában, az nincs felkészülve az érettségire.

5. Hogyan lehet elfogadtatni, megszerettetni?

Tanárként szívesen hangoztatom: aki azt képzeli, hogy okosabb lehet egy osztálynyi tizenöt évesnél, az óriási tévedésben van. A fiatal elme úgy szívja magába az új ismereteket, akár a szivacs. A kamaszok nyitottak, kíváncsiak, még akkor is, ha húzzák a szájukat. Fura lenne, ha nem tennék, elvégre ez a felnőttek elleni lázadás korszaka. A nehezebb kötelező olvasmányoknál tehát olyan feladatokat, kérdéseket kaptak, amelyek közel állnak az ő világukhoz. Milyen az eszményi hős Zrínyi Miklós szerint? Milyen tettekkel, jellemvonásokkal emelkedik ki a többiek közül? Mi a különbség a magyar és a török pár szerelme között? Mindenkinek írásban, önállóan kellett megválaszolnia a kérdéseket. Rögtön elfelejtették az olvasmány nehézségét, és izgatottan hajoltak a papírlap fölé. Csak úgy ontották magukból az ötleteiket, a saját véleményüket. Később alig győztem a rengeteg ötöst kiosztani, ők pedig megszerették a Szigeti veszedelmet.

6. A fiatal elmének egy egész életre szóló útravalót adhatunk.

A fenti módszer működött a Bánk bánnál, a Faust első részénél, a Csehov-drámáknál, minden kötelezőnél. Egy tizenéves gyerek eredetibben képes gondolkodni akár egy kortárs külföldi versről, mint én, a felnőtt tanár. Ez a szép ebben a munkában. Mindig nagy élvezet volt végigolvasni diákjaim fogalmazásait. Azok, akikkel felnőtt korukban is találkoztam, valamennyien úgy emlékeztek vissza közös irodalomóráinkra, mint komoly, de játékos szellemi élményre, ami későbbi életükre is jó hatással volt.

7. Az irodalmat felnőtteknek írják, de gyerekekkel olvastatják.

A fenti jelenség kétségtelen tény. Weöres Sándor Rongyszőnyeg című versgyűjteménye rá a legjobb példa. A költő felnőtteknek szánta e műveit, mégis gyerekverseknek tekintik őket. Holott mit foghat fel abból egy kislány vagy kisfiú, hogy „halott cinkék helyébe/ lefeküdnék holtan”? Mégis azt javaslom: bízzunk gyermekeinkben! Higgyünk értelmük teremtő erejében, és abban, hogy a kötelező olvasmányok nemhogy megfekszik a gyomrukat, de gyarapítják műveltségüket, és hatásukra fejlődik a személyiségük. Márpedig azt nem lehet elég korán elkezdeni.

Higgyünk gyermekeink szellemi erejében!