A bipoláris és a pszichiáter, avagy találkozásom Csernus dokival
Kedvenc amerikai sorozatomban van egy jó poén: mi az, hogy neked nincs pszichiátered, amikor itt még a pszichiáter és pszichiáterhez jár?
Nekem nem kell amerikainak lennem, hogy pszichiáterhez járjak. Mert nekem muszáj. Olyan az agyberendezésem, hogy időről időre pofavizitre kell menjek a dilidokimhoz. Ha már az ember bipoláris, akkor futni kell a receptért vagy az átgyógyszerezés végett, mert változik a hangulati állapot. Nem ám a szokványos módon, hanem akkora kilengésekkel, amilyeneket egy jól megtermett libikóka produkál.
Sokáig tartott, amíg megtaláltam a nekem való orvost. Mert jó terapeutát keresni gyakran olyan, mint tű után kutatni a szénakazalban. Nem azért, mert a pszichiáterek rosszak, hanem mert, mint minden szakmában, ebben is vannak kutyaütők. Rossz asztalos is létezik, nemde?
A mostani orvosom megértő, együttérző, támogató, tudja, mire van szükségem. Biztatásra, vagy hogy ráirányítsa a figyelmemet arra, amit nem veszek észre. A múltkor is dühöngtem valaki miatt a pukkancs természetemmel, mire ő csöndesen és szelíden azt mondta: de hát van itt sok jó is, amit az illetőtől kaptam, arra miért nem gondolok? Mire én: jé, tényleg. És azonnal kisimultak az idegeim.
Csernus dokihoz nem jártam ugyan, de annak idején a tévéműsorát, a Bevállalja? címűt imádtam. Rohantam haza, hogy lássam azt a félórát. Tetszett a terapeuta-showman, aki szórakoztató műsort csinált a televíziós ülésekből, miközben gyógyított is. Az önsajnálattól csöpögőket helyrerakta, hogy kezdjenek már valamit magukkal, a problémátlanokkal elviccelődött azon, hogy mit keresnek nála.
Emlékszem, volt egy dagi nő, akinek az volt a bánata, hogy kövér. Közben egyáltalán nem volt bánatos, sőt, majd' kicsattant a jókedvtől. Csernus megbeszélte vele, úgy jó ő, ahogy van, mire a csaj megnyugodva távozott. Aztán a meleg fiatalember, akit az apja megtagadott, és csak azzal a feltétellel lett volna hajlandó visszafogadni, ha hazaköltözik vidékre, és megnősül. A srác viszont együtt élt a társával Budapesten. Csernus doki rávezette, a kettő együtt nem megy. Vagy engedelmeskedik az apjának, és lemond a boldogságról, sőt, a felnőtt, azaz önálló életről, vagy járja a saját útját, és elfogadja: megszűnt a kapcsolata a szülőjével. Fájdalmas ügy, de másképp nem működik.
Nemrég személyesen is találkoztam Csernussal: a tavaszi Könyvfesztiválon időrendben utánam dedikált közös kiadónk, a Jaffa Kiadó pavilonjánál. Poénkodtam, fényképezkedjünk le, mint a pszichiáter és a bipoláris, ő pedig rögtön levette, hogy éppen a mániás epizód kellős közepén leledzek. Naná, hiszen ez a szakmája. És azt mondta, fogadjam el a betegségemet, mert úgy sokkal elviselhetőbb lesz az egész.
Hát igen. Amikor nincsen semmi hézag, eszembe sem jut ez a fránya bipoláris zavar, de amikor rossz passzban vagyok, nyűgösködöm, miért éppen én senyvedek ebben a hülye diliben. Gondolom, sok sorstársam, sőt, más betegséggel küszködők is így vannak vele.
De amióta Csernus azt mondta nekem, amit mondott, a maga szuggesztív módján, tekintetét belefúrva az enyémbe, egyfolytában próbálgatom elfogadni a rossz passzt: most ez van, de majd lesz jobb is. Ráadásul, mivel a pszichiáterem sem úgy kezel, mint egy gyogyóst, hanem mint segítségre szoruló normális embert, ez egyre jobban megy.
Rados Virág
Ajánlott olvasmányok – klikkelj a kék linkekre:
Dr. Csernus Imre: Ki nevel a végén? (Második kiadás)
Dr. Csernus Imre: Felnőtt húsleves
Dr. Csernus Imre: A fájdalom arcai
Rados Virág: Bipoláris – Egy mániás depressziós nő regénye (Regény)
