A színház, bár a jelenbeliség művészetének tartjuk, mindig is ezer szállal kötődött a múlthoz, kiemelt szerepet játszott a kulturális emlékezet definíciójában és megőrzésében. A kötet a színház és emlékezet sokrétű kapcsolatának feltárására törekszik, elemzési szempontokat kínálva a társadalmi emlékezet és a történelem színrevitelére törekvő színházi előadások olvasatához. Gazdag példaanyag bemutatásával arra kérdez rá, hogy az 1989 utáni színház milyen formában vesz részt a huszadik (és immár huszonegyedik) század nagy traumáinak feldolgozásában. A "globális emlékezetdiskurzus" állomásai: a dél-afrikai apartheid lezárása, a kubai emigráns identitás problémái, a chilei diktatúra rémtetteivel való szembenézés, az Egyesült Államok 9/11-el való számvetése, a román és magyar államszocializmus tapasztalatai, és ezek színházi reprezentációi egy gazdag és átfogó képet adnak a társadalmi és színházi múltfeldolgozás különböző megközelítéseiről. A kötet elemzései párhuzamosan és egymás tükrében vizsgálják a színház és a sokféle társadalmi performansz (emlékbeszédek, közszereplők gesztusai, nyilvános események és apológiák) által megvalósuló múltfeldolgozást. A színház sok esetben kritikát fogalmaz meg a hivatalos emlékezetpolitikák működését illetően, és azok átformálására sarkall, új lehetőségeket, nézőpontokat vet fel. Máskor a fájdalmas élmények lelki, közösségi feldolgozásában, elfogadásában nyújt segítséget. Ugyanakkor a bűnügyi és erkölcsi igazságszolgáltatás, a nyomozás és nyilvánosságra hozás, az anyagi és erkölcsi kárpótlás, az etnikai csoportok közötti kiegyezés megvalósítása nem vagy csak igen ritkán lehet a művészi rendszerek feladata. A kötetben idézett példák azt mutatják, hogy az emlékezet folyamatosan változó konstrukciójának kialakítása, fenntartása és testbe-térbe öntése olyan célkitűzés, amiben a színház az irodalommal, a filmmel, az emlékhelyekkel és a nyilvános eseményekkel egyenértékű szereplő lehet.
