A Magyar Királyságnak és az Erdélyi Nagyfejedelemségnek egy új európai rendezést követően (utrechti béke, 1713) – a Német-Római Birodalmon belül, nem független királyságként, a török kiűzése, a Thököly Imre, majd a II. Rákóczi Ferenc vezette Habsburg-ellenes felkelés és szabadságharc után – vesztett helyzetben kellett elkezdenie az ország újjáépítését. Úgy, hogy az Európa nyugatibb feléről érkező modernizálási szándék ambivalens érzések mentén, és csak részben valósult meg. A mindenki által üdvözölt változások mellett ugyanis a külső hatalom kiterjesztésének nem is nagyon leplezett kísérlete, sokszor gyakorlata, visszatetszést keltett azokban a vezetőkben is, akik egyébként Habsburg-pártiak és katolikusok voltak.
