Szemadám György önművelőként lépett színre a magyar festészetben - még az elmúlt század hetvenes éveinek elején. Akarva-akaratlan egyszerre szervezője is lett a formálódó magyar új avantgárdnak, amelynek eszmeiségét, gondolati frissességét máig őrzi jellegzetes festményeiben, assemblage-aiban vagy éppen műfajilag meghatározhatatlan műveiben. Kifogyhatatlan ötletei bizonyos értelemben a szürrealizmus szabad asszociációs konstrukcióira hajaznak, ám sokkal hűségesebbek a képi látványhoz, semmint az irodalmias tartalomhoz - hangsúlyos népművészeti áthallásokkal, a dadára emlékeztető poénokkal.
Szenvedélyesen érdeklődik távolabbi (főleg afrikai) kultúrák iránt, de nem áll tőle messze az asztrológia vagy a kártyajóslás (tarot) szelleme sem. Ugyanakkor a madárvilág alapos ornitológiai tudással felvértezett ismerője, szorgos megfigyelője és - persze - festője: fölhasználója ennek a gazdag szín- és formavilágnak. Képei éppen emiatt egyszerre önfeltárók és enigmatikusak: félreismerhetetlenül szemadámosak.
