Ahogy már meséltem, úgy kezdődött az egész, hogy a gépem mindenféle titkos bugyraiból egyre-másra bukkantak elő vagy harminc munkás év alatt született kisebb-nagyobb cikkek, tanulmányok, konferencia- és köszöntő kötetekbe írt dolgozatok. Kiadóm biztatására elkezdtem őket összerakni, akkor kiderült, hogy ebből nem egy könyv lesz, hanem kettő. Izé, három. (Most már azt is tudom, hogy négy.)
Az én Budám és Az én Pestem után itt van az első fele annak, ami Se nem Buda, se nem Pest. Földrajzilag a Duna-deltától Bakonybélig, az északnyugat-amerikai eszkimóktól Szegedig, időben meg az ókori görögöktől a saját mai konyhámig rohangálok, látszólag fejvesztve.
Annyi rendszer mégiscsak van a dologban, hogy végig evésről és ételekről van szó, de mindig egy kicsit tágabban értelmezve, messzebbről nézve, és ahol csak lehetett, személyesen is megjelenítve azokat az embereket, akik főztek, ettek, éltek és haltak - pont, ahogy mi is, csak vallásoktól, szokásoktól, családi hagyományoktól már sokkal kevésbé vezérelten és kötötten.
Hogy mit érdemes ezekből a régi tudásokból föleleveníteni? Lesz, akit a hadikonyha trükkjei fognak megihletni, lesz, akit a főúri szakácskönyvek. Lesz, aki velem együtt fog ijedten rácsodálkozni a pogácsástál fenekén lapuló ördögre, és lesz, aki fűszerfüveket szedeget majd a mezőn egy kísérleti miskulancia-salátához. Lesz, aki másmilyen arcot vág majd, ha apácával találkozik a villamoson. Mindegyik esetben elmondhatom: nem hiába dolgoztam.
