Csak kevés kelet-közép-európai állam rendelkezik olyan hosszú köztársasági elnöki tradícióval, mint az 1918 és 1992 közötti Csehszlovákia, majd 1993-tól kezdve a Cseh Köztársaság és Szlovákia. A területén azóta nem volt egyetlenegy olyan államalakulat sem, amelynek élén ne állt volna köztársasági elnök. Az elnöki intézmény emiatt fontos államfolytonossági szimbólummá vált, amely gyakran az eltérő társadalmi-politikai államrendszerek között segített áthidaló megoldást találni. Közben mindvégig erőteljesen magán hordozta a korábbi monarchikus közjogi hagyományok nyomait, noha az első Csehszlovák Köztársaság mindent elkövetett annak érdekében, hogy szakítson az osztrák és magyar örökséggel. A köztársasági elnök a modern közjogi rendszerben majdnem kivételes módon egyszemélyi tényezőnek számít. Emiatt főleg ő lehet az a személy, aki a különböző krízisek idején gyorsan tud lépni - akár úgy, hogy meghirdeti a fegyveres ellenállást vagy éppenséggel a megadást, de akár úgy is, hogy garantálja az események békés mederben való tartását, és ezáltal az erőszakmentes politikai átmenetet. E szerepkör betöltéséhez viszont az is szükséges, hogy az államfőnek legyen személyes tekintélye. Ebben az intézménynek kijáró tisztelet is sokat tud segíteni, hiszen az államfő esetében létezik hivatalos kultuszépítés is, amely részét képezheti a székhelye, a kitüntetései és kegyelmezési jogosítványai, vidéki látogatásai vagy a rendezvények feletti védnöki szerepe. Az állam fejeként az elnökök az egész országot hivatottak megtestesíteni, emiatt minden cselekedetük fontos üzenettel bír. Ők tehát azok, akik tetteik révén hosszú távon formálni képesek egy-egy politikai közösség arculatát, identitását és politikai-morális profilját.
