Én mindig is hittem a mesékben, de ő inkább a rémtörténeteket kedvelte.
Damian Blackstone-t nem érdekelte a létezésem. Egyetlen okból jött a világomba. Azért, hogy válaszokat találjon a múltjára.
Úgy mozgott, mint a kedvenc meséimben a gonosztevő. Nem ő volt az, aki elnyerte, hogy boldogan éltek, amíg meg nem haltak; ő volt az, aki elpusztította őket.
Ezért nem értettem, hogy a férfi, aki felnevelt, miért írta azt a végrendeletében, hogy Damian és én házasodjunk össze. Nem voltam biztos benne, hogy képes lennék egy olyan férfival élni, mint ő. Annyira mások voltunk, amennyire két ember csak lehet. Én szerettem a napfényben fürödni, míg ő az árnyékban boldogult.
Nem hittem, hogy érzelmeink lehetnek iránta, hiszen úgy tekint rám, mintha nem lennék más, mint egy eszköz a cél érdekében. Mégis, az ő sötétségében néha megpillantottam a fény szikráit. Láttam szelídséget. Láttam a lelkét.
Egymásba gabalyodtunk, ahogy hibákba estünk, és sorsnak neveztük őket. Én voltam az ő Hamupipőkéje, ő pedig az én Szörnyetegem.
Nem voltam biztos benne, hogy a csavaros tündérmesék boldogan végződnek, amíg meg nem halnak.
De elhatároztam, hogy kiderítem.
