Kötetemben a subaltern fogalmának segítségével az alárendelt helyzetű emberek megszólaltatásának irodalmi lehetőségeit vizsgálom. A cselédsors monotóniájából kitörni képtelen női alakokat vagy diktatórikus környezetben élő gyermekfigurákat, illetve családi abúzusnak kitett női szereplőket subaltern, más szóval saját érdekük megfogalmazására képtelen alárendelt alakoknak tekintem, akik olyan mértékben látják kilátástalannak a helyzetüket, hogy azt természetes jelenségként, megváltoztathatatlan sorsként értelmezik. Számos 20-21. századi szöveg elemzésével igyekszem bemutatni, hogy az alárendeltnek a fikció nyelvén, ha korlátozott módon is, mégiscsak lehetősége van a megnyilatkozásra, arra, hogy az olvasó és a szöveg kommunikációjában megformálódjanak a szereplők ki nem mondott gondolatai. Vizsgálataim középpontjában egy ellentmondás áll: miként segíti a szöveg az olvasót abban, hogy felismerje azt a helyzetet, amivel a szereplő képtelen szembenézni. A vizsgált szövegek reflektálnak a nem reflektált élethelyzetekre, így a művek textualitása az ellenállás lehetőségét, a kilátástalanság elfogadásának megkérdőjelezését magában hordozza. Az alárendelt problémáját Kaffka Margit, Kosáryné Réz Lola, Szenes Piroska, Földes Jolán, Lesznai Anna, Krasznahorkai László, Tarr Béla, Forgács Zsuzsa, Erdős Virág, Tóth Krisztina, Bódis Kriszta, Gordon Agáta, Kertész Imre, Rakovszky Zsuzsa, Dragomán György és Barnás Ferenc műveiben vizsgálom.
