Mit gondolhat hatalomról és szabadságról, aki gyermekként még kismacskákat ásott el élve a málnabokrok tövében, a birsalmafák alatt? Mit gondolhat kutyákról és koldusokról, aki a kisfiúkor klausztrofób ünnepei között az űrkorszakra készült, s akinek végül csak klimaxos nyári álmok jutottak? És akinek az a hagyománya, hogy nincs hagyománya, az tényleg a világ összes országában meghalhat? De milyen lett a szaguk végül azoknak a birsalmáknak? Jenei Gyula legújabb verseiben kunhegyesi fehér négerként úgy csodálkozik rá az amerikai metropoliszra, illetve egykor otthont adó magyar városokra és Kárpát-medencei történelmünk megúszott éveire, hogy közben pillanatra sem téveszti szem elől önnön gyarlóságát, valamint egy hajdani műhiba egyre égetőbb végzetességét.
