1945. augusztus 26-án vasárnap születtem amerikai hadifogságban, az ausztriai Steyrben. Az, hogy létrejöttem és megmaradtam, maga a csoda, és ez tart a mai napig, mert fogalmam sincs arról, milyen a tervezhető élet, a biztonság. Az egész életem a túlélésről szól, arról, hogyan lehet defenzív létben mégis előrehaladni és a lehetetlent megoldani! Én azért vállaltam el több munkahelyemen hagyomány nélküli, úttörő munkát, mert így az udvari bolond szabadságát élvezve kipróbálhattam, hogy mire vagyok képes, és meddig tűri el a hatalom a szabad mozgásomat. Amikor úgy éreztem, hogy fogy a szabadság levegője, továbbálltam, és bár úgy tűnt, hogy más szerepet kaptam, ez csak a látszat volt, én ugyanaz a kísérletező kedvű, naponta a hatalom bajszát cibáló NŐ maradtam máig. Az 1982-től 1991-ig tartó életszakaszomat a Kossuth Klub élén, így, utólag visszatekintve, kegyelmi állapotként éltem meg, ráadásul azokkal együtt, akikkel ezt a szellemi menedékhelyet, mint a templomot, felépítettük. Természetes körülményként vettem tudomásul, hogy veszélyes közegben dolgozom, ehhez hozzászoktatott a gyermekkorom, így felnőttként az örökös megfigyelés Damoklesz kardja már nem rettentett meg. Legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy egyszer még melegséggel a szívemben, örömmel a lelkemben és az agyamban emlékezem egy velejéig romlott rendszerben kinyílott szellemi virágos kertünkre, ahol bár a rend őrei szöges bakanccsal próbálták időnként eltaposni a gondolataink éppen kiserkent palántáit, de érdemben már nem tudták megakadályozni, hogy szárba szökkenjek!
Engem már nem ijesztenek meg a jelen életet és szellemet pusztító vad tájfunok, az igénytelenség cunamijai, a mi értékrendünk lassú enyészete. Bátran mondom ki, hogy előttem a múltam, ami nemcsak egykoron volt gyakran meglepően szép és értelmes, hanem mára az sokunk féltett közkincsévé vált.
Állítólag a korral megszépülnek az emlékek, én ebben a kegyben még nem részesültem, sőt e könyv írása döbbentett rá, hogy az agyi merevlemezem mindent alaposan betárolt, és bár 32 éve jó mélyen elástam, most az első füttyszóra előbukkantak, mint a huszárló a trombita hangjára. Miért? Mert végre nyíltan megoszthatom azt a fantasztikus emlékhalmazt, ami eddig csak az én kincsem volt. Sokan emlékezhetnek nálam részletesebben egyes eseményekre, dátumokra, de az emlékek összessége csak az én fejemben, a szívemben volt mindeddig megtalálható.
Az, amit ebben az emlékkönyvben tényként leírok, semmit nem szépült vagy csúfult az idők emlékezetében, talán lehetnek dátumbeli tévedéseim, de miután mindent, amit itt közreadok, az emlékezetemből kellett előbányásznom, az esetleges apró időbeli tévedések, remélem, megbocsáthatóak.
De mindazért, amit leírtam, garanciát és felelősséget vállalok! Isten engem úgy segéljen!
