A szenvedés teljesítményt és növekedést jelent – ez Viktor E. Frankl életművének egyik legfontosabb üzenete. A szenvedés tulajdonképpeni teljesítménye nem más, mint érési folyamat, amit az alapoz meg, hogy az ember belső szabadságra jut, bármilyen külső körülmény, akár végletes kiszolgáltatottság közepette is. Ez történik olyan extrém helyzetekben, mint például a koncentrációs tábor, amikor az ember teljes mértékben alárendeltje azoknak a létfeltételeknek, amelyeket rákényszerítenek. Ugyanakkor ezek csak a tevékenységét és a tapasztalatait határozzák meg, őt magát azonban meghagyják szabadnak abban az értelemben, ahogyan viszonyul a külső körülmények által rendkívüli mértékben meghatározott szituációhoz. Ez azt jelenti, hogy az ember még ilyenkor is szabad minden feltételtől és körülménytől; szabad sorsa belső uralására, az igaz, őszinte szenvedésre. Ez a szabadság nem ismer feltételeket, ez a szabadság minden körülmények között, akár az utolsó leheletig érvényesül. A kötetünk első írása, A szenvedő ember ezt a kérdéskört járja körül a filozófia szemszögéből. Az utána következő dráma, a Birkenwaldi szinkronizáció pedig egyike Frankl azon szövegeinek, amelyekben saját maga számára (is) megkísérli ebből a szemszögből feldolgozni a rabság megrázó és embert próbáló élményeit.
