99 pecsenye - 33 színes ételfotóval - Lajos Mari és Hemző Károly

Egyszer régen, még a történelem előtti időkben, valamelyik ősünk - talán egy sikeres vadászat után, elgémberedett tagjait melengetve - a tűzbe ejthetett egy húsdarabot, amely szokatlan, ínycsiklandozó illatával összecsődítette a környék apraját-nagyját. A hús egy kicsit égett volt, egy kicsit rágós, egy kicsit íztelen, mégis valami új, valami más! Aztán valaki kitapasztalta, hogy jobb ízű, ha nem a parázsban, hanem fölötte, kihegyezett botra szúrva sütik; másvalaki meg kitalálta, hogy két leszúrt villás bot nyársforgatásra is alkalmas. Alig néhány ezer év kellett ahhoz, hogy a szabadból a konyhákba, a nyársakról a serpenyőkbe vándoroljon a hús, és pecsenye néven elnyerje a főméltóságot. Az első írásos források a kínai konyháról tesznek említést, amely szinte emberemlékezet óta ismeri, használja a disznóhúst és a barna húsú szárnyasokat. Apiciustól, a híres római ínyenctől és szakácskönyvszerzőtől tudjuk, hányféle pecsenyét, tücsköt-bogarat tálaltak fel a dúsgazdag patrícius és hadvezér, Lucullus parádés lakomáin, akinek folyton a finomságokon járt az esze, ahelyett hogy rendre-másra nyerte volna Rómának a csatákat. De Trimalchio sem érdemei miatt vonult be a krónikába, hanem azon nevezetes sült disznó jóvoltából, amelyiknek a hasából további sültek-kolbászok-hurkák omlottak elő.